Sorsomba léptél
Napsugár-fonalat húzott a fák között a vasárnap délelőtt, s remegő pillád fűerdeje mögött a tested törvénye szerint a végletekig nőtt az igény, én pedig jövőm legszebb szerelmes versét írtam matató újaimmal gerinced hídba hajló ívén, s tán csak sejtettem hogy talpunk alatt mozdult a lomha televény.
Azt is csak én reméltem tán, hogy minden ütemre fakultak benned a sejtjeidbe ivódott emlékek és az alkalomhoz nem illő kérdéseim oly távolinak tűntek, mint az origó. Válasz nem jött, de kit érdekelt, már csak azt éreztem, hogy az egész világot tartom az ölemben… Aztán átölelt a hallgatag erdők felől érkező zefír és elcsitult idomaid csöndje, melled bársonyára omoltam pihenni, mint kővé dermedt nagy titkok tudója és micsoda gyönyörű ég vigyázott ránk, - tavaszunk tiszta ege, - mely körberagyogott a Zempléni hegyek fölött.
Elringatott a sodró szerelem, egyszerre vágytam uralkodni, és megsemmisülni -, noha tudtam, hogy minden ami velem történik, nem az én érdemem: a fátum vezetett kézenfogva feléd. Paradox állapot: a természet áldásaiban gyönyörködve mágikus erőkben hiszek, s én a kicsinyke patak, mindent feléd, a Nagy Óceán felé viszek!
Árad a patak Ómassa hűs erdejében, te köveket szedel a dús lombok alatt én hallgatom, ahogy szerelmünk csobog, mint az „amour passion”, a símogató vízen. Én álmodozom. Arról, hogy olyan szigetre viszlek, ahol antracit-színű az éjszaka és ahol csak én csodállak, ha a déli nap özönében, a hosszan elnyúló part fövenyén apró sikolyokkal felsír Vangelis zenéje – s ahol én lennék a végzetes vágy, mikor karjába kap és csúcsra röpít a szédült szenvedély.
Szívemről leszakadnak évszázados kövek, régi majálisok szénaillatára, kőrisfák nehéz szagára és sós könnyek ízére emlékezem. Ruhád forró bársony s életem halad körződ nyomán, nagy csendekre várunk majd lágy, őrült csillagokkal üzenő dallamokra, szenvedéllyel s hosszan fonódunk egybe, sóhajunk a mélyfekete zsíros földekről száll az egekbe, s mint gyönyörtől terhes buborék szakad szét a semmibe.
Te vagy a zaklatott alkonyat, az erdei ösvényre hajló árnyékos lomb, veszélyes vizeken a parti fény és kapkodó ölelkezések idején a sürgető befogadás. Rád várok, egyszer Óceánok háborgásával máskor a belátható idők nyugalmával, mert együtt kell élni azzal a felismeréssel, hogy egyikünk sem tud láncra kötve élni. Kellesz nekem, hogy rövid életemen, múlandóságomon szomorúságba sose essem.
Tudom, hogy ez véresen komoly és mégis egy kicsit játék -, az élet ilyen! – s nem minden alanyi jogon járó, ölünkbe hullt ajándék. Működnek „fenefátumok”, s ahogy H. Spaermann mondta: „Az ember örökre oda fut be, amerre tekintgetett, vagy föl, vagy le.”
Vigyázok rád és minden szavam érted lázad, küzdök érted, miként kivívott értékeiért megküzd minden zaklatott század. Mosolyod örökre óvott vagyonom, s mint tűzpiros rózsaszál, átível az angyalhajból font vágyakon. Mosolyodban és széteső könnycseppjeidben formálódik a jövőm, melynek igyekszem kutatni a titkát -, hiszen tudjuk, hogy Rembrandt is elfelejtette Saskiát.
Nekem Te vagy minden, idők asszonya s ahová belépsz, kizársz minden fényt, egész életed zaklatott, ideges vágyakozás, gyógyuló sebed felsajog még s tán lángot kap patyolat-szerelmed, - mint párizsi tetők fölött a Szajnába hulló nap.
Ha a „szép ámulások szent városa Párizs” – akkor nekem Te vagy Párizs, a hulló hó íriszek illatával keveredik, s ha Táltos szól rólad az Isten álmában mosolyog. Nyitott szemembe belehullt jövőd: ott áll betonba öntve mint Ady „eltévedt lovasa” s lelked múltat feltáró üzenetét mindenki arcomról olvassa.
Kulimár János
