15 ÉVE MÁR, HOGY S.Ö.R.-BEN AZ IGAZSÁG!

15 ÉVE MÁR, HOGY S.Ö.R.-BEN AZ IGAZSÁG! Interjú Kálloy Molnár Péterrel a S.Ö.R 15. éves jubileumi előadása alkalmából

15 ÉVE MÁR, HOGY S.Ö.R.-BEN AZ IGAZSÁG!

 

 

Kubik Elvira:

Milyen motivációból indult 15 évvel ezelőtt a S.Ö.R., és mi lett belőle? Miben látod a változást?

Kálloy Molnár Péter:

A játszóterek szerint egyszerű felosztani: a Komédiumban mutattuk be, az volt a legkisebb tér ’94-től ’99-ig, utána következett 3 év Buda Stage, és aztán a Vidámszínpad, ami most már Centrál Színház.

KE:

Miben változott a darab szellemisége, előadásmódja?

KMP:

Mi sem gondoltuk, hogy ekkora siker lesz. Jó mókának indult, de még az első nyár elején ki kellett tűzni plusz 3 előadást.
Az előadás maga folyamatosan alakult: mára már csak néhány maradt az eredeti improvizációkból, de én még többet szelektálnék. Sok minden rárakódott a S.Ö.R.-re, ami már nem aktuális. Egész más, amikor három 23 éves srác csinál egy szemtelen, pimasz, jópofa előadást, de mi mindjárt 40 évesek leszünk - nem biztos, hogy még mindig jól állnak nekünk a dolgok. Bátran húznám jóval rövidebbre, érdekesebbre, új fordulatokkal spékelném meg az egészet.

 

15 ÉVE MÁR, HOGY S.Ö.R.-BEN AZ IGAZSÁG!

 

KE:

A darab reflektál a társadalmi, politikai problémákra, a korhangulatra. Ezt fontosnak érzed, vagy nézőcsalogató marketing fogás?

KMP:

15 év alatt soha nem kellett kétségbeesnünk, nézőket toboroznunk. Az improvizációk azért kerülnek be, mert szeretnénk frissen tartani az előadást, de reklám erejük nincs. Hihetetlen küldetést sem érzünk, hogy a színpadról mondjuk meg, hogyan lehetne jobbá tenni Magyarországot. Az egyik ötlet adja a másikat. Szerencsések vagyunk, bőven van mire reflektálni – ebben az országban mindig történik valami.

KE:

Londonban is tanultad a színészmesterséget, ahol a játékban jóval nagyobb tere van improvizációnak, mint itthon. Ez egy életre meghatározott?

KMP:

Azt vallom, hogy a mi erős közép-kelet európai szívvel és dühvel történő színjátszásunkat lehet ötvözni az angolszász improvizációra épülő, eszköztelen színházzal, ahol a díszlet és a jelmez is majdhogynem lényegtelen, és így fantasztikus előadások születhetnek.
Nálunk ez adottságból jött – hiszen sosincs pénzünk egy-egy új darabra, mindig ötletből kell kitalálni, de utólag nem bánjuk meg. És az előadások számából kiderül, hogy ilyesfajta színházra nagy igény van.

KE:

Mennyire volt az elején nyitott, befogadó, közreműködő a S.Ö.R. közönsége, és mi változott azóta? Változott-e a színészek, színpad - közönség, nézőtér viszonya?

KMP:

Alapvetően a nézők összetétele nem változott. Nagyon furcsa, hogy a S.Ö.R.-t a 70 körüliek is élvezik: végignevetik, végigtapsolják, míg a 25 évesek néha megsértődnek rajta, nem értik. Vagy azt mondják: ez túl merész.
Azt hiszem, hogy a S.Ö.R. rendeltetése változott meg: ’94-ben elég szokatlan volt a szabad dramaturgia, a sok improvizáció - ma már nem az. Hihetetlenül szeretik az emberek – szerintem szinte bármennyit tudnánk belőle játszani.

KE:

Hogy van benne a S.Ö.R.-ben Shakespeare? Értem, hogy Shakespeare Összes Rövidítve, de nem komplett művekről beszélünk.

KMP:

Igen, mi ezt elég ravaszul találtuk ki. Az eredeti amerikainál sokkal inkább a három színész karakterére húztuk a figurákat, és szerintem pont ettől sikeres.
Nálunk nagyobbak az elvárások, mint Amerikában. A humorküszöbünk magasabb, és másfajta humort szeretünk. Itthon hozzászoktunk a nagy nevettetőkhöz, az igényes humorhoz. A S.Ö.R. alapanyaga tele volt amerikai - sokszor sekélyes - poénokkal. Én ezeket átírtam. Belekerültek a videó bejátszások, és beletettük mindhármunk saját képére formált, személyes Shakespeare-jét. Három huszadik századi színészpalánta megpróbálja lefordítani, mire gondolhatott Shakespeare - hol kedvesen, hol komolyan – ennyi.

Én mindenestül szeretem Shakespeare-t. Ennyi zseniális darabot soha senki nem írt, most már nehéz is lenne. Briliáns rálátás, egyszerűség, költészet, soha el nem évülő aktualitás, szójátékok, leleményes fordulatok - számomra a csúcs - műfajtól függetlenül.

KE:

Megkönnyítette, illetve miben nehezítette, hogy a S.Ö.R.-t te fordítottad?

KMP:

Inkább csak könnyítette. Amikor még a fordítás felett kotlottam, már akkor színészekben gondolkodtam, és igyekeztem mondhatóra írni. Amit színészként egy kész szövegkönyvvel javaslok, hogy inkább így mondjuk, vagy úgy, azt fordítóként már bele tudtam építeni. Ilyen szempontból könnyebb volt a dolgom.

KE:

Hogyan alakult a darab élete? Nem lett időközben nyűg? Mi benne még az öröm?

KMP:

A legjobb előadást is lehet unni egy idő után. A S.Ö.R.-t szerintem alapvetően azért nem unjuk, mert vannak benne improvizációs lukak. Ha valakin azt látjuk, hogy egy picit fásultabb, akkor bedobunk valami újat, ami rögtön felkavarja az állóvizet. Ha késik egy néző, van rá egy passzusunk, de nemrég beépítettünk egy celebes részt is. Valami mindig van, amitől nem unjuk. Nagyon nagy érzés, amikor látod azokat a csillogó szemeket a nézőtéren.

A mai napig egy mánia van a darab körül. Nem lehet rá jegyet kapni, a nézők megvárnak bennünket a színészbejárónál, szóval valami olyan megható szeretet lengi körül a S.Ö.R.-t, amiért eleve nem lehet félvállról csinálni. Bár, szerintem semmit sem lehet. Ami elfásult, azt abba kell hagyni.

KE:

Szerinted a nézők miért szeretik? Ennyire hiányzik az improvizatív, friss, új hang?

KMP:

Ez csak az egyik része. A másik, ahogy Shakespeare-rel bánunk. Mindenki eljátszott azzal diákkorában, hogy egy komoly írást hogyan lehetne kifigurázni, hogyan nézne ki ma. Ezeket az álmokat, vagy megvalósította a S.Ö.R., vagy a meg nem valósított torzításokat nyújtja. Ettől élvezik a középiskolások. Beülnek, azt gondolják, na már megint valami kötelező, és aztán végignevetik az egészet. Könnyeden kapják az információt.

KE:

Milyen a S.Ö.R.-t a Centrál Színházban játszani? Mit ad hozzá a tér?

KMP:

Nagyon szeretem a Centrál Színház kis színpadát, ideális színházi tér. A görög színházhoz hasonlatos: félköríves, hosszú sorai vannak, így kevés sorba fér be sok – 180 – néző, viszont még az utolsó sor is közel van a színpadhoz. Én nagyon szeretem az olyan teret, ahol közel van a néző – érzi a játék lüktetését. Nagyon közvetlen, igazi játékmódot lehet alkalmazni.

KE:

Mennyi van még az előadásban?

KMP:

Pont ezért forszírozom, hogy kéne venni egy nagy levegőt, és átkapálni az egészet, hogy mi is kapjunk új impulzusokat egymástól és, hogy a rárakódott - ma már felesleges - elemek kikerüljenek az előadásból.

Ha átkapáljuk, akkor szerintem nagyon-nagyon sokáig lehet még játszani.