A sakk és a gyerekek szolgálatában – Trembácz László 70 éves

Trembácz László 2018. március 18-án lett 70 éves. Tizenhat évesen tanult meg sakkozni, azóta több sakkcsapatban is játszott. Tagja volt a magyar levelező sakkválogatottnak, s két éve legjobb magyar pontszerzőként nyugdíjas bajnok lett. Jó tíz éve szakmai tudását adja tovább a fiatalabb generációnak: az Arany János Általános Iskolában sakkszakkört vezetett, tehetséges gyerekeket mentorál, sakkcsapatot edz. Az elmúlt évtizedben a kezei közül kikerült sakkozó fiatalok számos versenyről tértek haza dobogós helyezéssel, de a sakk által olyan értékeket is tanít, mint a kitartás, becsületesség és tisztelet. A gyerekek kapnak még valami nagyon fontosat: célt, közösséget, életre szóló barátságokat. Tanítványai számára ő a „pótnagypapa”, aki ott van a szallagavatókon, ballagásokon, iskolai évnyitó- és évzáró ünnepségeken. S hogy Laci bácsinál hogyan kezdődött a sakk iránti szerelem?

Tizenhat évesen egy osztálytársa vette rá, hogy próbálja ki a játékot, s azonnal megszerette. Családi legendák szerint 18 évesen a Közgazdaságtudományi Egyetem felvételi vizsgájára sem ment el egy fontos sakkverseny miatt. Lánya a mai napig emlékszik rá, hogy a ’80-as években nyílt levelezőlaphalmokat hordott fel a postaládából, amelyen csak néhány betű állt: Ff3, azaz futó lép az f hármas mezőre. Több alkalommal is tagja volt a magyar levelező sakkválogatottnak. Akkoriban egy levelező játszma két évig is tartott, nemzetközi viszonylatban pedig még tovább. Mindemellett játszott az Asztalos János Sakk Egyesületben is, szakosztályvezető volt a SZÁÉV NB II-es csapatánál, majd az ebből alakult csapatot (Művelődési ház) NB I B-ig vezette.
2016-ban második legjobb pontszerzőként nyugdíjas magyar bajnok lett.

Tudását egy sakkozó társa, Benicsák János felkérése által kezdte átadni a fiatalabb generációnak. 2008-ban kezdett szakköri keretek között sakkot tanítani ötödikeseknek, és a mai napig ingyen teszi ezt. A tehetséges, érdeklődő gyerekeket felkarolta, s egyikük, a ma már 19 éves Tumó  Bence így mesél róla: „Mi ,,pótunokák" rengeteg dolgot köszönhetünk Laci bácsinak. Egy személyben edző, csapatvezető, lelkes mentor. Ha kellett több száz kilométert vonatozott velünk Szombathelyig, majd vissza. Kilométereket gyalogolt velünk a versenyhelyszínig. Ha egyedüli felnőttként kellett jönnie, nem bánta, szívesen jött velünk, és természetesen mi is vele. Azt hiszem örök életünkben hálával tartozunk Laci bácsinak.”

Ahogy Simon Róbert, az egyik szülő mesélte: „A gyerekek izgatott várakozással tekintenek a soron következő alkalomra, ahol ismét találkozhatnak Laci bácsival, újabb tanácsokat kaphatnak, s kielemezhetik a hét közben lejátszott partikat.” Laskai Tímea pedig így fogalmazott: “Büszke vagyok rá, hogy ő edzi a gyermekemet, hiszen nem pusztán sakktanár, hanem tökéletes példa is a gyermek számára, tudásában, jellemében, a sakkhoz és az emberekhez való viszonyában. Nagy emberi alázattal rendelkezik Laci bácsi.”

És ezek után mint mondhat negyvenhét év házasság után Marika néni, a feleség? „Bármennyire meglepő a dolog, én sakkozni nem tudok, de talán még nem késő megtanulnom ezt a szellemi sportot. Szerencsés helyzetben volt mindig Laci, mert segítettem ezt a számára nagyon fontos "hivatást". Én is, a közös gyermekeink is mindig mellette álltunk/állunk. Nincs pedagógiai végzettsége, mégis kitűnően bánik - ahogy ő fogalmaz - „sakkgyermekeinkkel”. 70. életévét meünneplendő születésnapi meglepetést szerveztünk Lacinak. Mi, a családja és azok, akik nap mint nap vele vannak, a „sakkgyermekek”, a szülők, azok akik nagyon szeretik. Tele van az étterem, ahol vagyunk és a szomszéd teremben pedig nézzük meg, hogy hány asztal mellett sakkoznak a gyerek. Ez annyira gyönyörű és olyan jó! Köszönettel tartozom mindenkinek!”

Hajzer Andy