Adáshiba a Móricz Színházban

Szakonyi Károly: Adáshiba

1969, Magyarország. A Bódog család a legkisebb fiú, Imrus születésnapját ünnepli. A mama halat ránt és puncstortát készít, a papa felveszi a jobbik zakóját. A testvérek is időben megérkeznek. Minden szabályszerűen zajlik, tisztes kispolgári formák szerint – csak közben folyamatosan megy a tévé. Ezt nézik vacsora alatt és amíg felszelik a tortát, ezt nézik ülve, állva és járás közben, erre koncentrálnak, amíg beszélnek vagy hozzájuk beszél valaki. Érthető, ha néhány apróság elkerüli a figyelmüket. Például, hogy Vanda, a lánytestvér, felmondott a munkahelyén, hogy Imrus tulajdonképpen nem tizennyolc, hanem tizenkilenc éves, hogy a család albérlőjét Krisztosznak hívják, és tizenkét tanítvány látogatja rendszeresen… Mindebből Bódogék semmit sem vesznek észre – vagy nem akarnak észrevenni? –, pedig házuk hétköznapi tragédiák és nem mindennapi csodák helyszíne.

Szakonyi Károly Adáshibája 1970-es vígszínházi bemutatója óta az egyik legtöbbet játszott magyar színdarab. Ma sem vesztett semmit erejéből: keserű humora, abszurdba hajló helyzetei kíméletlen élességgel mutatnak be egy átlagos magyar családot, ahol kényelmesebb félrenézni, mint felismerni a valóságot. Az eltelt idő nemhogy halványított volna a szomorú képen, de még élesebbé tette: az Adáshiba pontos 21. századi látleletté érett az elmúlt negyven évben.