Beszéljünk a szüretről

Szeptemberrel nem csak az ősz köszönt be ránk, hanem a szőlő szüretelése is. „Vitis”- ahogyan a régi rómaiak nevezték a szőlőt, a maga nemében egyidős az emberiség történelmével. Már a történelem legelső civilizációi termesztették a szőlőt, mint gyümölcsöt és mint a bor jellegzetes alapanyagát egyaránt.

 

 

4-5 ezer évvel ezelőtt háziasították több vadon élő fajból - persze leleményes elődeink a vadon élő fajokat is felhasználták -, innentől kezdve egybe forrt a története az emberiségével, az ősi Mezopotámiával, a sumer és akkád birodalommal, vagy éppen az ókori görögökkel. Nemcsak, mint élvezeti cikket, hanem mint a higiénia, a víz fertőtlenítésére is használták a szőlő nektárját, a bort.

A Helléneknél és a rómaiaknál saját istene volt a szőlőtermesztésnek Dionüszosz, vagy egy másik kicsit vadabb isten, aki Bacchus – aki a bor és a mámor istene volt -, kinek istentiszteletei gyakran csaptak át vad és vérfagyasztó orgiába.
És a rómaiak voltak az elsők, akik hazánk területén szőlőtermesztéssel foglalkoztak ami Dunántúlon, az akkori Pannóniában, akit az i. e. 1. században hódítottak meg.

Innentől a szőlőtermesztése többé-kevésbé folyamatos lehetett hazánk földjén, hiszen a honfoglaló őseink a Dunántúlon szőlőtermesztő közösségeket is találtak.
Egész történelmünket végig kíséri a szőlő leszedésének, a szüretnek végtelen körforgása, hisz a legszegényebb ember is élvezte ennek gyümölcsét, ahogy a gazdagok is. Vidéken a közelmúltig nagy hagyományokkal bírt a szüreti mulatság, amikor is a szőlőpréselést vidám hangulatban a család fiatal hölgytagjai végezték tulajdon lábukkal. Inkább volt ez zenével ötvözött mulatság, mint munka.

 

 Pásztor Miklós