Csehov 2x
Csehov korai drámáját, az Ivanovot nem a maga idejében játszatja a Katona József Színház. Khell Zsolt a múlt század hatvanas éveinek egyenlambériás művelődési házába teszi az eladósodott Ivanov portáját, szakasztott ugyanabba a neoncsöves kultúrotthonba a dús Lebegyevék kúriáját. Az egyenlősített berendezési tárgyak a közös anyaghiányra és áruszűkére utalnak. Valamint beteljesítik a látványos művészetekben feltornyosuló divathullámokat. Rendezők ifjúságuk korát kívánják visszalátni filmen-színpadon.
Gábor Andor fordítása meglepő mód nem molyosodott meg annyira, mint a többi régi Csehov-fordítás. A színház mégis helyesen tette, hogy újjal cserélte ki, annál inkább, mert Pál (vagy: Páll, mert a szórólap és a falragasz kétféleként írja) Antal fordítása száraz, jól mondható, természetesen hangzó. A felvett írói álnév viszont ügyetlenül kimódolt.
Ascher előadásai ritkán készülnek el a bemutatóra. Ne értsék ezt felszínes színházi életünk félkész termékeinek értelmében. Az Ivanov tisztán elemzett, aprólékosan kidolgozott, végiggondolt munka. A legkisebb szerepet játszó is pontosan tudja föladatát. Legfeljebb teljes személyiségével még nem érkezett bele színpadi bőrébe. Más színházakban a premierrel véget ér a munka. A rendezők sorsukra bízzák előadásaikat, mint megesett leányanyák szülötteiket a kórház forgóláda-rendszerébe: történhet a lelenccel ezután bármi. Ascher előadásai nem kitett törvénytelen gyermekek. Gondoskodik róluk. Fölneveli őket.
Fekete Ernő halk, takarékos gesztusú. Mellékesen lapozgat földre letett könyvében, mintha csak ottfelejtették volna őt a szobában elveszített tárgyként. Lemaradt mindenről. Szétmállott. Nincs ereje küzdeni. Csak menekül. Elsősorban önmaga elől. Várnánk egyetlen fölvillanást, ahol látni erejét. Nem hangerejét, hanem hajdani életerejét. Nem viszonyíthat a néző, mi kopott le róla, mit veszített el. Mert ha mindig is depressziós volt, akkor lehet érdekes eset az orvosnál, de nem drámai hős. Fekete ama régi színészi fondorfogást alkalmazza, hogy minél hangosabbak körötte, annál halkabb, minél rikítóbb színekkel játszanak, annál mattabb. Visszafogottsága mögött biztonságos a mesterségbeli tudás, de nem győz meg Ivanov drámájáról, fájdalmairól, küzdelmeiről, tétovaságáról. Két pillanata van talán csupán az egész este alatt, amikor azonos szerepével. Az eredeti III. felvonás végén feleségével veszekedése kimerül. Ivanov és Sára tompaszögben elfordultan egymástól szótlanul ülnek. Erre a szép, töltött drámai jelenetre megy le a függöny. És szép zsebre dugott fegyverrel elerőtlenedett térdre esése a jobboldali ajtónál, megkapó a puha mozdulata, amivel kihullik az ajtókeretből, a színpadról, az életből. Ascher és Fekete melodrámaiatlanított befejezése az ártatlanabb nézőket kétségben hagyja: megtörtént-e az öngyilkosság. De az életből halk kiolvadás erősebben drámai, mint egy ügyelő bonyolította kulisszák mögötti fegyverdördülés. Nemcsak a szembefordított pisztoly, a két nő közötti őrlődés, de a világból kiesettség is rokonítja egymással Ivanovot, a parasztügyi bizottság állandó tagját Szakmáry Zoltánnal Móricz Úri murijából.
Ónodi Eszter szép, tiszta váltásokkal kerül a pörlekedésből hízelkedésbe, érzelmi zsarolásból hisztériás haragba. Rendezői meglepetés, hogy a tüdőbaj annyira megtámadta szervezetét, hogy utolsó jelenetében már jobb karját is fel kell kötni.
A fiatal, nagy reményeket keltő Szantner Anna az (eredeti) II. felvonásban majdnem láthatatlanul van jelen. Igen talpraesett a gyenge férfi és erős nő ironikus jelenetében. A lakodalmi képen azonban csak korán megszerzett rutinja segíti át.
Kun Vilmos jól csavar be egy sor áramtakarékos izzót. Olsavszky Éva jól hordja a turbánt és a sötét üvegű okulárét, Czakó Klára a műpúpot. Szirtes Ági a bővérű, nagyszájú, közönséges némber régóta kidolgozott szerepét, Bán János a panaszkodás egyhangúságát, Molnár Erika vidékien rikító betét, Bezerédi Zoltán túlbuzgón poentíroz, Máté Gábor aprólékos külső eszközök sokaságával jelzi csupán a potyán élő, elkámpicsorodott grófot, Rajkai Zoltán láthatólag rendezői utasításokat követ a doktor szerepében. Nagy Ervin hevesen végigvágtat szólamán. Meggyőző Varga Zoltán ajtót belökő dresszírozott Gavrila inasa: fegyelmezett házibútor, megjelenésről megjelenésre centiliterre megmondható, odakint mennyi itallal vigasztalta magát. A nyitó képben megfelelnek Gévai Simon, Fenyő Iván és Mészáros Béla mulya vendégei. A tömegjelenetek egyénített beállításaiból még mindig knédliszagként árad a hatvanas évek cseh filmhullámának szeretetteli groteszkséghez vonzódó gúnyossága.
A hatvanas évek belsőépítészete kissé túlzott mértékben jár színházról színházra. Ambrus Mária kezdte el a Víg Kaukázusi krétakörénél, majd Füzér Anni aluljáróba helyezte a János vitézt, most pedig a Katona művelődési otthonban játszatja a vidéki orosz nemesség életkörülményeit.
Kivételesen forró sikerhez jutott a tavaszi fesztiválon a Katona József Színpadán vendégszereplő bukaresti Bulandra Színház Csehov Ványa bácsijának orosz vendégrendező színre vezényelte előadása. A nagy színésznő Lucia Sturdza-Bulandráról elnevezett színház a hatvanas évek második felében élte fénykorát az úgynevezett bukaresti iskola engedetlenül virágzó napjaiban. Andrei Serban Erzsébet-kori rémdrámája, a Favershami Arden, David Esrig Diderot-dramatizálása, zengő sikerek voltak. Magyarországon is járt Liviu Ciulei rendezésében az Éjjeli menedékhely, Büchner Leonce és Lénája és Shakespeare Vihara, Caragiale Az elveszett levele. A cenzúra átmeneti bambasága megszakadt. A tehetséges rendezők emigráltak New Yorkba, Párizsba. A színháznak esténként továbbra is játszania kellett. Jöttek a másod-harmadrangú tehetségek. Eredeti módon utánjátszották a mestereket. Ez alkalommal Jurij Kordonszkij orosz rendező adott iskolajátékot az epigonszínházból. A Ványa bácsit telehímezte értelmetlen, de vitatható ízlésű külső ötletekkel. A Vojnyickij kúrián történteket omlatag kerti szaletlibe helyeztette Elena Dmitrakova tervezővel. Három keskeny pallót engedett játéktérül színészeinek. Közülük Andreea Bibiri érzékeny, őszinte, emberi Szónyája magasan kiemelkedik. Méltányolható Cornel Scripcaru tagbaszakadt falusi körorvosa – még akkor is, ha emlékezünk néhányan Bessenyei Ferencnek ugyanennek a színpadnak helyén eljátszott csodálatos Asztrovjára, Gellért Endre öngyilkosság előtti utolsó rendezésében. Súlyos személyiségnek látszik Victor Rebengius Szerebrjakov professzor szerepében.
A közönség nem mindig azt látja, ami a színpadon valójában van. Azt is láthatja, mai volt. Azt is, amit látni akar.
M.G.P. - Népszabadság
Színház: "Kimerültem, nem hiszek semmiben" (Csehov: Ivanov)
A kritikus - vagy legalábbis én - puszta kíváncsiságból "mindenevő": számtalan színházi nyelven tanul meg érteni és beszélni az évek során, de hát neki is van anyanyelve persze. És az enyém az, amelyen például Ascher Tamás beszél, akinek ez a rendezése is épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején; muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán - ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része - hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.
Föl kell ismerni a helyszínt, a tárgyakat. A sivár előcsarnokot a lambériás falakkal, a Khell Zsolt tervezte kongó teret, amely a hatvanas évektől kezdve egészen máig otthonos mifelénk - ma tán nem Pesten, de hisz minden
az isten háta mögött
van itt. Ivanov és a többiek az isten háta mögött élnek, bezárulva, lemaradva, lekésve.
A tea nem szamovárból folyik - az előadás nem "russzizál". Új szöveg készült - Páll Antal, a feltüntetett fordító Anton Pavlovics nevéből fordított álnév -, és ez az új szöveg sima, mai, természetes. Ez is a célja: ne akadjon meg a fülünk se a "versztán", se egy kikopott kifejezésen. Nem is akad. A teát viszont "napközis" vagy "kórházi" kancsóból öntik, hozzáillő bögrékbe; a töpszli kotyogó is a múltból maradt itt, a vasalózsinóros rezsó úgyszintén - vidék-Magyarország.
Akárcsak az ezúttal nem pusztán "remek", hanem elementáris erejű Szakács Györgyi csupa telitalálat jelmezei: Babakina fehér kötött miniruhája, hozzá a fényesfehér csizma, a fehér óriási fülbevaló meg karkötő, persze nagyon tudja mindezt viselni Szirtes Ági, még mozgása is van hozzáillő, nem beszélve az esküvőre übevirított" horgolt eleganciáról. Vagy Zinaida barna dzsörzéruhája, amelyhez hozzátartozik az örökös húzkodás-cibálás, Molnár Erika ezt mutatja "Züzüke" legfőbb jellemvonásának (háttérbe szorul a lekvár) - mindent elmond a látszatokról, a mesterkéltségről, az élethazugságokról.
Ivanov nem hazudik: Ivanov szenved. Becsődölt, kikattant, "lefagyott". Nem valamely monumentális világmegváltásban csalódott - magában. Belül történt valami, amitől nem találja a helyét, s mert nem tud megbékélni saját elrongyolódásával, egyre beljebb pörög a spirálban. Eléggé ismerős képlet, és nem a tegnapból az. Fekete Ernő pontos, szép alakítása nem hagy kétséget Ivanov formátuma felől - és ehhez a formátumhoz Ascher rendezésében egyetlen szereplő ér föl: Sára, a zsidó feleség. Az persze természetes, hogy semmiféle tüdőbajos klisé nem szerepel "nodi Eszter repertoárján (merthogy az elején vidámnak igyekszik mutatkozni, táncol, kacag, és csodásan szép a piros estélyiben), de az már a megrendítően közvetített értelmezés maga, ahogyan ez a két ember a mindenféle bajokban, egymás elleni indulatokban feneketlenül mélyen, bonthatatlanul összetartozik. A harmadik felvonás végén egy sezlonon kuporogva egyetlen cigarettát szívnak ketten; az egyik mindjárt meghal, és ezt mindketten tudják. Mondani nincs már mit.
Ehhez képest Szása, az ő "tevékeny szerelem" teóriájával, mesterkélt és eltúlzott sürgésével, rajongó szerelmének túlzásaival - melyek erősen irányulnak arra is, hogy ő maga higgyen ebben a szerelemben, hisz Szása nem buta, sőt - legföljebb Ivanov személyiségének legkülső burkát érinti meg, azt is csak néhány bizonytalan pillanatra. Szantner Anna ezt a harsányságot mutatjalegmeggyőzőbben, a frizurájával, a rémes ruhájával, az intonációjával, a tartásával - hogy aztán a rémült félelmet, az elfojtott rettegést egy szintén csodás jelenetben,
az asztal alatt
tárja elénk. Az apját, a már régen megtört, szétalázott, személyiségének koherenciáját még őrző, de rejtegető Lebegyevet játszó Bezerédi Zoltánnal bújnak az asztal alá; az őszinteség pillanata ez, az a ritka sugallat, amire mindig hallgatni kéne, de sosem hallgatunk - ők sem.
A legelső látásra (mert egy látás ebből az előadásból nem lesz elég, ezt biztosan tudom) a sok remek alakítás egy-egy részletét lehet elkapni. Máté Gábortól azt, amikor Sabelszkij grófból - aki, morális lény lévén, a végén csak nem bírja a pénzéért elvenni Babakinát - kitör a "zsidó nő" iránti szánalom meg az önsajnálat. Varga Zoltántól azt, amikor Gavrila némán és csak gesztusokkal, de annál egyértelműbben csábítja egy gyors fordulóra az egyik vendég hölgyet. Nagy Ervintől azt, amikor egyetlen kézmozdulattal elmondja, hogy Borkin intézőnek ez a kegydús Babakina már régen "megvolt" (amúgy a Bán János játszotta Koszihnak is) - és ebben is remek partner Szirtes Ági, aki Babakinának zsúfolt és kétségbeesetten szeretethiányos múltat játszik.
Lvov pedig - aki a legtöbb Ivanov-előadásban valamiféle ellenpontot képez Ivanovval szemben - itt az a "becsületes ember", akit nem mindjárt rühell a néző. Hisz Rajkai Zoltán eleinte Lvov korlátoltságával (pontosabban érzelmi korlátozottságával) együtt is őszintén igyekszik derűt és némi nyugalmat vinni Sára életébe - hogy szerelemből-e vagy sem, eléggé mindegy, hisz Sára mindene Ivanov. Csak később mutatja ki életidegen, vaskalapos becsületességének elviselhetetlenségét és pusztító erejét. Ez a Lvov, ez fog még erősödni ebben az előadásban.
A harmadik felvonásban a pucér Ivanov még Sára halála előtt el- és leszámol magával: a csőd totális. A negyedik, esküvői felvonásban az előtérben egyre halmozódnak a baljós jelek és konfliktusok, a háttérben ugyanígy a nászajándékok. A szánalmasan - rózsaszínnel és fehérrel - fellufizott rideg előcsarnokban Ivanovot eléri a vég. Lövés nem dörren - van annál rosszabb.
Ascher a Katona remek színészeivel újraírta az Ivanovot. Most egy ideig ebben fogjuk értelmezni magunkat.
Csáki Judit - Mancs
|